Mélabús hangulatban ülök, s elgondolkodom,
Az élet dolgain, s az eddig megtett úton.
Mi mindent tettem, és mit hagytam veszni?
Mi volt a célom, s hogy érdemes volt e élni?
Mi volt mi megérte, tettem e maradandót?
Vagy eltűnök csendben, senkinek nem hiányzok?
Emlékszik e majd rám valaki is majdan?
S nem marad e keser íz a szájában miattam?
Éljük az életünk, s nem tudjuk miért?
Mi célja létünknek, s vajon ki menyit ér?
Irigylésre méltó, ki olyant tud alkotni,
Mit több száz évmulva sem tudnak feledni.
Mire ha ránéznek, vagy hallgatják éppen,
Alkotójára gondolnak, vajon mi késztette erre?
Mit élhetett át miközben formálta szülöttét?
Érzéseit szőtte e bele, vagy a teljes életét?
Fájdalom sarkalta tán, vagy csupán kósza ötlet,
Megalkotni művét, melyben örökké élhet?
S a szenvedély tüze, mi alkotásra birta,
Áldás volt e, vagy átok, mi lelkét marta?
Élte napjait kétségek közt hánykolódva?
Elméje vajon meddig maradt tiszta?
Nem égette porrá szívét, az alkotás heve?
Megnyugvásra lelt e, vagy égette pokol tüze?
Gondolt e arra, hogy mit szól az utókor?
Vagy e kicsinység akkor eszébe sem jutott?
Lehet, hogy csak önmagának szánta?
Kényszert érzett, hogy az érzést magából kiadja?
Szíve szakadt volna, ha nem osztja meg mással,
Gondolatát, a jövő nemzedékére hagyva?
Eképp gondolkodom mélabús hangulatban,
S, hogy szavam ne feledjem, hát leírtam.