Élet

Csupaszon ágaskodnak a fák a hegyoldalon,

Napfény szűrődik át a fekete lombjaikon.

Lábuknál fehér szőnyeg, telet idéz,

Ablakon kinézve a látvány megigéz.

Fittyet hányok télnek, hidegnek,

Kabátot húzok s a fák közé megyek.

Arcomat pirosra csipkedi a huncut szél fiú,

Mégis vidám vagyok végre, nem szomorú.

Séta közben rácsodálkozom mindenre,

Elfeledtem már, hogy a táj ilyen is lehet.

Bogár mászik a fa kérgén. Vajon hova mehet?

Megfeledkezve mindenről útját figyelem.

Meg, meg áll, figyel csendben,

Aztán tovább halad rendületlen.

Vajon várja valaki, vagy csak az ösztön hajtja?

Megmozdulok, ropog az avar a lábam alatt,

Szétnézek, szememet bántja a szikrázó nap.

Óvatosan megyek tovább, lábam alá nézve,

Nehogy véget vessek egy parányi életnek.

Hisz élet van mindenütt amerre szem ellát,

Csak észre venni kellene, minden kis csodát.

 

Hangulat

 Megborzongat, szemembe könnyet csal

E gyönyörű zene, mit fülem hall.

Lelkem égbe száll, feledve mindent, mi fáj,

Gyönyör kertjében érzem, virágok illatát.

Szememből a könnycsepp földre hull,

Patakként csordul, s viszi szívem minden bánatát.

Érzem a kínt, ahogy testemből kiszakad,

S könnyű érzés váltja fel, s derűs gondolat,

S akarat, mi életért kiállt, s felnyitja szemem,

Meglátni mindent, miért élni muszáj!!

Szemem lecsukom, álmom messzire repít,

Oda, hol béke van, s megpihenhetek kicsit.

Egy szigetet látok, erdőt, napsütötte tájat,

Felhőkbe nyúló hegyet, s hallok vidám madárdalt.

Zöld füvet kis patak partján, vízcseppet virágok szirmán.

Lombok közt pajkos mókus ágról ágra jár,

Élelmet keres, gyűjt téli elemózsiát.

Fűszál közt szorgos hangya sereg menetel,

Megnyugtat, boldogság járja át lelkemet.

 

Reggel                               

Félig nyitott szemmel, homályosan látva,

Botorkálok munkába készülve a konyhában.

Szemem sarkából mozgásra figyelek fel,

Mi lehet ez? Félve oda megyek.

Egy ugra-bugra szöcske ült rá a székre,

Majd onnan egy ugrással rá a vajas kenyérre.

Felhorkanok, nahát! Mit képzel ez a bogár?

Dobhatom ki a reggelim a szemétbe már.

Üldözőbe veszem a rút merénylőt,

Megfogom, s az ablakon kidobom őt.

De ragaszkodó jószág, nem hagyja magát,

Függönybe kapaszkodva harcolunk tovább.

Nem hagyhatom, hogy egy szöcske kitoljon velem!

Papírral megfogom, és a mélységbe vetem.

Így ér véget harcom a reggeli szörnnyel,

Megnyugodva folytatom dolgom, s utamra megyek.

 

Pusztítás

Felbolydult világ, veszedelmes élet,

Tönkre tesszük a földet mi emberek.

Először az állatok, majd a növények,

Végül magunkat pusztítjuk el, az emberiséget.

Háború háborút követ, népek tűnnek el,

Anyák siratják gyermekeiket.

Amit felépítettünk évszázadok alatt,

Halomba döntjük s ez csak egy pillanat.

Szívem vérzik, ha arra gondolok,

Hogy jobbak lehettünk volna és boldogok,

Ha az önzőség nem győzi le a lelkeket,

S nem akarnának uralkodni mások felett.

De egy kihalt világ fölött hogy uralkodtok?

Vajon ezen elgondolkodtatok?

Hozzátok szólok, ti ott fent!

Kik irányítjátok az életünket.

Használjátok végre az eszeteket!

S háborúk helyett békét kössetek.

Csukjátok be szemetek, s lássátok a képet,

Ahogy hatalmas kínok közt elpusztulnak az emberek,

Kiknek sorsa rátok van bízva,

Mert hittek nektek, titeket választottak.

Ezt akarjátok? Ez volt a célotok?

S veletek mi lesz? Egyedül maradtok?

Bunkerekbe, föld alá bújva, mint a patkányok.

Ott kezdtek új életet? Van értelme ennek?

Hogy amit felépítetek, újra tönkre tegyétek?

Pusztuljatok ti is, egy se maradjon meg,

Nem érdemlitek meg az életet.

Legyetek átkozottak, ha nem látjátok meg,

Hogy pusztulásba viszitek az emberiséget.

 

Fájdalom

Hánynom kell ettől a világtól,

Értéktelenné vált minden, s csak kiáltok.

Álljatok meg, nézzetek már körül!

Mivé teszitek éltetek, mi az, minek szívetek örül?

Értetlenül állok, agyam nem fogja fel,

Hogy fajult az ember ily alacsony szintre?

S Te barátom, hiába csitítod lelkemet,

Hogy ne fájjon, mit látok, újra kell születnem.

Koldusok vagyunk az élet mezején,

Ki többet kap, ki keveset, s mégis elégedetten él.

S van, ki elveszi mindazt, mit nem neki szánt a sors,

Aztán nem érti, miért bűnhődik, mi rajta az az átok?

Az út végén szívét, lelkét súly nyomja, úgy sajog.

Mert vezekelnie kell minden bűnéért,

Nem tudja most még, hogy fizetnie kell mindenért.

 

Oldal: Versek
http://teremtogondolatok.hupont.hu - © 2008 - 2024 - hullamzogondolat.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat